A nevem Faa Balázs. Képzőművész vagyok, a műtárgyaimban nagy szerepe van a matematikának. Sosem volt időm magamról frappáns három mondatot kitalálni, ezért itt is csak bővebb információt ajánlhatok: www.faa.hu. Három kiállítás a tárgya ennek a rövid írásnak, nem azért, mert ez a három a legjobb, ami éppen nyitva van, de még csak azért sem, mert ezek a legkevésbé rosszak. Leginkább - előre is elnézést kérve a kiállító művészektől - tipikusnak nevezhetem őket. Hárman együtt, összenézve
, talán többet mondanak, mint egyedül.
Ars (Dis) Simmetrica - kortárs geometrikus művészet
, Millennáris, Fogadó padlás. A kiállítás időutazásra invitál, visszafelé. Szöggel falra szegezett szitanyomatok, műanyag irattartóban felragasztott A3-as tintasugaras nyomatok. Tűzcsap, radiátor, paravánok és szunyókáló néni - helyett szunyókáló biztonsági őr. (Mégis van fejlődés.) Mintha egy művelődési házban járnánk, úgy tíz-tizenöt évvel ezelőtt, ahol a képzőművészet általában a wc és a lépcső között kapott helyet.
A kiállítás a Kortárs geometrikus művészet alcímet viseli, és a Szimmetria Fesztivál egyik eseménye. A gondolatmenet világos: A szimmetria, az egy geometriai fogalom. A geometria, az meg egy tudomány, amit vonalzóval és körzővel űznek. Köze van tehát a szimmetriához minden olyan képnek, amin egyenes vonalak láthatóak. Hogy a képek két oldala nem teljesen egymás tükörképe? Ezen segít az ügyes címválasztás: (Dis)Simmetrica. (Vajon mi az a disszimetrika?) Egy sosemvolt szellemi közösség megnyilvánulásának vagyunk tanúi.
A tudomány és a művészet találkoznak. A művészet selypít, az egyik fehér zoknija lecsúszott a kis lakkcipőjére. Hajában hatalmas piros masni. A tudomány zsebéből csúzli kandikál ki, hátán iskolatáska, szamárfüles irkákkal és hatalmas T-vonalzóval. Szépen kéz a kézben ballagnak hazafelé.
Haász Katalin kiállítása, Raiffeisen Galéria. Ezúttal jelen időben vagyunk. A kiállításon festményeket lehet látni, a kerettől az ecsetkezelésig minden hűvösen elegáns. Márvány, üveg, krómacél. Biztonsági őr éberen figyel. A katalógusban Hajdu István a képeken egyáltalán fel sem ködlő feliratokról ír, amelyekből Hermész Triszmegisztosz nyomait olvassa ki.
Engem más nyűgözött le. Ezek a képek egyszerre absztrakt és figurális képek. Vagyis inkább figurálisnak álcázott absztrakt képek. A közönséggel való jó kapcsolat ott kezdődik, hogy az embert nem kérdezgetik, hogy mit is ábrázol a képe. Ha valaki tájképeket fest, a közönség előbb-utóbb elfogadja, mint tájképfestőt. Nagyjából ugyanez a helyzet az absztrakt festőkkel is. Ám ugyanennek a közönségnek a szemében a festő sokat veszít a hitelességéből, ha mindkét irányzatban egyszerre kíván érvényesülni. De Haász Katalin nem elégszik meg a közönség egyik felével, hanem szintetizálja az igényeket.
Számomra elsősorban az érdekes, hogy mi történik egy festővel, aki törődni kezd a közönségével. (Hogy egyáltalán legyen.) Sok bank és nagyvállalat folytat képzőművészeti tevékenységet. Még nincsenek olyan erősen felfegyverkezve művészetelméleti szakemberekkel, mint az állami szektor, viszont a magatartásukban van valami új. Talán megszokásból, talán számításból szeretnének valamit a pénzükért. Az állami támogatásból létrejött művekre az állam szinte sohasem tart igényt. A magyar képzőművészek zömének nem azért van szüksége műteremre, hogy ott dolgozzon, hanem azért, hogy legyen hol tartania az életművét. Miféle színvonalon működik a magánszektor mecenatúrája? A színvonal emelkedik-e az idő múlásával, vagy csökken? Van-e élet a Műcsarnokon kívül? Talán lesz.
Ezekre a festményekre jó ránézni, nem tolakodnak, nem személyeskednek. Úgy kívánkozik alájuk a fehér fal, mint vaj alá a friss kenyér. Amikor már ott lógnak a falon, rájuk nézve sok mindent lehet gondolni (Hermész Triszmegisztoszt is), de semmit is lehet.
Szarka Péter: Puha bomba, Műcsarnok. Most azt kellene mondanom, hogy a jövőben vagyunk, és akkor kikerekedne az időutazásos metafora. Mondhatnám, mert jókora printeket láthatunk, számítógéppel előállított képekről, de mégse mondom, mert megnéztem azokat a képeket. Azokra az időkre emlékeztetnek, amikor a számítástechnikusok egyszerre csak kíváncsiak lettek, hogy mi történik, ha a képzőművészeket összeeresztik a számítógépekkel. Talán azt gondolták, hogy valamiféle pitbull-viadal, de legalábbis meglepő és mulatságos események tanúi lesznek. És akkor néhány szegény festő elkezdett megpróbálni festeni számítógéppel...
Ezzel azonban szigorúan vége a nosztalgiának és a hasonlatnak. A számítógépet övező dicsfénynek vége, a festők zöme visszatért az összepöttyözött nadrághoz, meg a terpentinszaghoz. Szarka Péter képein egy kereskedelmi három dimenziós szoftverrel készült szcénák sorát láthatjuk. A szcénák kompozíciója és klasszikus festészeti helyzeteket idéz fel, a színviláguk és a hangulatuk - a technikának köszönhetően - egy jobb számítógépes játékot. A képeknek adott címek egy kis kesernyés fluxus-nosztalgiával fűszerezik az egészet.
Nincs ezzel semmi baj. Ez egy jól kitalált dolog, van benne drámai feszültség a festészeti helyzetek szabadsága és a szoftver korlátai között, posztmodern idézetek, és olyan színek, amiket olajfestékkel nem lehet. A szoftver korlátai miatt a képek eszköztára egyszerű és letisztult.
Mindettől függetlenül a festészeti helyzetekkel kapcsolatban legalábbis bizonytalanságot érzek. Maradjunk annyiban, hogy a művek élvezeti értékét növelné a festészeti helyzetek alaposabb kimunkálása.
Egyszer részt vettem egy konferencián, ahol a számítógépes művészet volt a téma. Az egyik fő kérdés az volt, hogy a számítógép eszköz-e vagy médium? Már ebből is látszik, miféle konferencia volt az. Mindenesetre ott jöttem rá, hogy számítógépes művészet nem létezik. A számítógép eszköz, és mint minden eszköznek, korlátai és erősségei vannak. Hatással van a műre, ha úgy tetszik ötletet is ad, és alkalmasint a mű hordozója, vagy mindez egyszerre. Szarka Péter képeinek nem sok közük van a számítógépekhez. A képeket egy adott médium szabályai szerint hozta létre, megjegyzendő, hogy igen anyagszerűen. A számítógép nem érdekes, a műveket pedig képként kell nézni. Ezen túl már nincs semmi.