A számítógép segítségével létrehozott művészet - annak ellenére, hogy egyidős a számítógépekkel - még mindig egyfajta határterületnek számít a képzőművészetben. Egy szobornak vagy egy festménynek nem kell magyarázkodnia, hogy micsoda, és hogyan kell érteni. A posztamens, az ecsetvonások, az enyhe olajfesték-szag, meg a keret olyan árulkodó jelek, amik a megértést azonnal a műtárgy-befogadás csatornájába terelik. Festészetről beszélünk, meg szobrászatról, nem ecset- vagy vésőművészetről. Ha megpróbálkozunk nevén nevezni a számítógéppel létrehozott művek körét, akkor a 'komputerművészet' vagy talán a 'generatív művészet’ áll a rendelkezésünkre.
Az első időkben a számítógép felhasználása is unikum volt, ám manapság szinte minden alkotói folyamatban használjuk. A képzőművészet történetében nem áll példa nélkül egy ipari eljárás integrációja, mint a litográfia vagy a szitanyomtatás. A számítógépekkel kicsit más a helyzet. A litográfia már jól bevált eljárás volt, amikor a művészek elkezdték használni, a szitanyomás is, meg a fénymásoló is. Mondhatni felhasználóbarát eljárások voltak, amit a számítógépekre a kilencvenes évekig nehéz lenne ráfogni. Számtalan művész, Peter Struycken Hollandiában, Molnár Vera Párizsban és persze Frey Krisztián Svájcban kutatásokat végeztek és műtárgyakat alkottak vele, mielőtt az egeret egyáltalán feltalálták.
Talán könnyebb megérteni a dolgot, ha szemügyre vesszük a számítógépeket. Minden számítógép egymást feltételező két részből áll: hardverből és szoftverből. Itt és most a hardver nem igazán érdekes. Nagyjából ugyanazon elvek alapján működik, amiket Alan Turing és az ENIAC kutatócsoportja fektetett le az 1936-tól 1945-ig tartó időszakban. Minden komponens nagyobb és gyorsabb lett, egyes feladatokra célhardverek készültek, ám a mai napig mindegyik számítógép egy univerzális Turing-gép. Azaz számításokat végez az általa tárolt utasítások alapján, amely utasítások módosítására is képes.
A szoftverek története a mi szempontunkból sokkal érdekesebb. Nem elsősorban a kereskedelmi forgalomban kapható szoftverekre gondolok itt. Attól, hogy a fotózásban (és így a fotóművészetben is) a laborálást és részben a felvételek készítéséhez szükséges tudást szoftverek váltották fel, a fotóművészetet még eszébe se jut senkinek 'számítógépes' vagy 'generatív' művészetnek nevezni.
A szoftverfejlesztés történetéről beszélek inkább, ami nem technikai, nem is matematikai, hanem inkább nyelvi probléma. A Turing-gép (ami matematikai gondolatkísérlet, nem hardver) egy végtelen hosszú papírszalagból áll, ami jobbra és balra is képes egy vagy több számjegynyit elmozdulni egy író-olvasó szerkezet előtt, ami olvasni és írni is tudja a szalagot. Egyeseket és nullákat ír rá illetve olvas róla. Turing nem azért alkotta meg ezt a modellt, hogy valóságos gépek működési alapját teremtse meg vele, hanem azét, hogy megoldást találjon az univerzális algoritmus kérdésére, ami egy 1920-as években rendezett matematikai kongresszuson merült fel. Az univerzális algoritmus nem kevesebbet kérdezett, mint hogy létezik-e olyan algoritmus (véges számú lépésekből álló eljárás), ami képes az összes lehetséges probléma megoldására? Felületesen szemlélve ez azt jelenti, hogy óraműként működik-e a világ, vagy sem? Turing gondolatkísérlete nem vezetett eredményre. (A felületes kérdésre a felületes és így megnyugtató válasz az, hogy nem létezik univerzális algoritmus. 1930-ban publikálta Gödel az erről szóló híres tételét. A kevésbé megnyugtató tény az, hogy Gödel tétele nem a világ működéséről, hanem csak a matematika korlátairól szól.)
A Turing-gépet ezek után még számos helyzetben használták a matematikában, az ENIAC kutatócsoportja is ebből a modellből indult ki a számítógép létrehozása során. Az összes alkalmazásában, így a számítógépes alkalmazásban is felmerült az instrukciók megadásának a problémája. Önmagában a szerkezet nem ér semmit, hiába képes bármilyen algoritmust végrehajtani, akár újakat is létrehozni, ha a kezdő utasítások nincsenek benne. Hamarosan kiderült, matematikus legyen a talpán, aki képes egy olyan egyesekből és nullákból álló sorozatot összehozni, ami szoftverként működik. Hamarosan valaki kitalált egy szimbolikus utasításokból álló nyelvet, aminek a szimbólumait mechanikusan át lehetett írni egyesek és nullákra (gépi kódra). Az átírás mechanikus munka, könnyű benne hibát véteni, szóval tipikusan olyasmi, amiben a számítógépek jók, az emberek meg nem. Hamarosan megszületett az első magas szintű programozási nyelv, ami emberi szemmel is olvasható, és egy szoftver képes gépi kóddá alakítani, azaz a számítógép képes futtatni. Nem a FORTRAN volt az első, de az volt az első, ami széles körben elterjedt. Frey Krisztián is a FORTRAN-t használta. Mi bír rá egy képzőművészt arra, hogy mérnökök számára alkotott szimbolikus nyelvet tanuljon?
Newton az egyik hosszú pergamenjének a hátoldalára lefirkantotta egy ötletét, ami valahogy így szól: Ideje volna már, hogy valaki feltaláljon egy számítást megkönnyítő szerkezetet, mert a hosszú számítások, és a számítási hibák megkeserítik a tudósok életét. A pergamen elején egyébként egy iszonyatosan hosszú összeadás látható, számos javítással. A matematikában nagyon sok olyan eljárás létezett, amik a számítógépek előtt puszta elméletnek minősült a rengeteg számítás miatt. A számítógép megtestesült matematika, és a programozási nyelvek pedig az Ige, amiket ki kell mondani (na jó, le kell írni), és a dolgok megtörténnek. Ne tévesszenek meg senkit a felhasználói felületek, az analfabéták számára is kezelhető telefonos applikációk. Azok csak a programozási nyelvek újabb verziói, de a szerepük ugyanaz: kommunikálnak a megtestesülésben dühöngő matematikával. Talán ebben rejlik a magyarázat, hogy Frey Krisztián miért kezdett el generatív művészettel foglalkozni, és miért hagyta abba hirtelen.
Világosabban látunk, ha megvizsgáljuk, hogyan születik egy klasszikus értelemben vett műtárgy? A művésznek van egy terve, ideája vagy látomása, esetleg megrendelése. Ennek igyekszik valamilyen formát adni aztán, vázlatokkal vagy anélkül, de mindenképpen a műtárgy folyamatos javítgatásával. Ez egyfajta próba-tévedés-korrigálás módszer. A végén aztán ott a kész műtárgy. Mindegy, hogy a műtárgyon zajlott-e a folyamat vagy a vázlatokban. A dolog célja egyértelmű: a művésznek előre tudnia kell(ene), hogy fog kinézni a műtárgy. Nagyjából az különbözteti meg a profi képzőművészt a műkedvelőtől, hogy az előbbiek tudják, míg az utóbbiak „küzdenek az anyaggal”, vagyis addig javítgatnak, amíg valami lesz. A reneszánsz művészek elégették a vázlataikat, mert nem illett bele az imidzsükbe, hogy szükségük volt rájuk.
Meglehet a megrendelő vagy a közönség elégedett a művel, mert valóban jó lett, és mert el se tudnák másképp képzelni. De a művész tudja a szomorú igazságot: a műtárgy csak egy a lehetőségek közül, amivel eltöltött két hetet/hónapot/évet az életéből, adott esetben nem is a legjobb, hanem az, amit a körülmények/a pénz/az idő/a tehetség vagy annak hiánya lehetővé tett. Csak abban reménykedhet, hogy a következő jobb lesz.
A generatív művészetben az alkotó egyszerre kerül jóval alázatosabb, de egyben provokatívabb szerepbe. Alázatosnak kell lennie, mert az egyes képekbe nincs beleszólása. Nem tud egyes részeket kitörölni vagy módosítani. És provokatív, mert egyenesen istent játszik a saját rendszerén belül. Felállítja a szabályokat, de aztán már nem avatkozik bele a dolgok menetébe. A generatív művek kiállítva szinte mindig töredékek. Lehet róluk nyomatot, pillanatfelvételt - akármilyen kézzelfogható műtárgyra emlékeztető objektumot - készíteni, de igazi elemük a képernyő. Újabban nem egy a való világból vesz magához adatforrást, vagy egyszerűen a látogatók beavatkozását igényli.
Hogyan működik mindez? Frey Krisztián a képek mellett szöveggenerálással is próbálkozott, én itt inkább Papp Tibor Disztichon Alpha nevű szonett-generátorát hozom fel példának. Ez a szoftver percenként egy szonettet generál, de egérklikkekkel nagyobb sebességre is lehet bírni. A szonetteket egy szó-adatbázisból állítja össze. A szonett egyes sorait nyelvtanilag és ritmikailag odaillő szavakkal tölti fel, amelyeket véletlenül válogat össze. A szavak jelentésével egyáltalán nem törődik.
A költészetre vágyó közönség, akit a szoftver matematikailag véges számú, ám irodalmi szemmel nézve gyakorlatilag végtelen számú szonettel ajándékoz meg, mondhatja, hogy Pap Tibor nem végezte el a dolgát, mint költő. Nem választotta ki a legjobb megoldást, a legszebb a legfrappánsabb szonettet az összes közül. Már ha van olyan köztük. Szonettek-e ezek egyáltalán?
A szoftver takaros antikva betűkkel, rendesen tördelve mutatja meg őket a képernyőn. A mondatokban az alany-állítmány stimmel, szabad asszociációk terén pedig túltesz minden költőn. Úgy néznek ki, mint a szonettek, és a szonettekhez szokott emberi agy meg is keresi bennük az értelmet. Voltaképpen egy dinamikusan változó szonett ez. Pap Tibor nemcsak programozóként, de költőként is elvégezte a dolgát: összeválogatta a szavakat. Akkor lehetne őt gondatlansággal vádolni, ha a magyar nyelv összes szava az adatbázisban lenne. Nem így van, és a korlátozott szókincs mégiscsak kölcsönöz egyfajta diffúz jelentést a műnek.
Az alábbi idézet Frey Krisztián 1981-es zürichi kiállításának katalógusából származik:
„ - Bárki bármennyi képet csinálhat egy megírt programmal. A printernek is van “optikája”, azaz mindig ugyanazokról az elemekről van szó - papírról és jelről.
- A képek értékelése, válogatása hagyományos módon történik, a művész eldönti, hogy jó-e a kép, vagy sem.
- A művészet törvényszerűségből és önkényből áll. (Az önkény mögött mindig ott egy bizonyos törvényszerűség, a véletlenek mögött is törvényszerűségek húzódnak.) Ezért a számítógép alkalmas arra, hogy a művésztől programozva művészetet állítson elő.”
Adott tehát egy szoftver, amit a művész állított elő, a szoftver pedig magában hordoz egy gyakorlatilag végtelen számú képből álló óceánt. A művész ebből az óceánból fogdossa ki a képeket, mint a halász a halat.
Első pillantásra úgy tűnik, hogy a matematika meg a programozási nyelvek csak eszközként szolgálnak mindehhez. Valójában a matematika egyáltalán nem az az ártalmatlan dolog, mint mondjuk egy ecset.
Frey generatív munkáinak az igazi anyaga a matematika és a programozási nyelv. Amikor egy műtárgy anyagául megnevezzük a lenvásznat és az olajfestéket, az nem ugyanaz, mint a számítógép. Az olajfestést nem tartjuk technológiának, pedig az, és újdonságként jókora változásokat okozott a festészetben. Ám a legújabb korig a festők nem töprengtek olyan kérdéseken, hogy az olajfestésnek mi a jelentése? Egyszerű és hajlékony eljárásnak tartották, amivel (mondjuk a mozaikkal vagy az intarziával szemben) könnyen, gyorsan lehetett színes képeket előállítani. Azt gondolták róla, hogy eszköz.
A matematika és a programozási nyelvek is eszközök. Arra, hogy fogat mossunk, választásokat nyerjünk, vagy elolvasszuk a sarki jégtakarót. A matematika még geometria korában vallásnak indult, és sohasem nélkülözte a misztikus jelentéseket. El lehet játszani a gondolattal, hogy azért idéznek-e ördögöt ötszögben, mert a szabályos síkidomok közül ez felel meg legjobban a sátánista közízlésnek, vagy eleve azért fedezték fel a szerkesztést, hogy végre legyen miből megidézni az ördögöt? (Megfejtés: az ötszög előbb volt. Valószínűleg azért keveredett a gyanús szerepbe, mert az összes platóni síkidom képes lefedni maradék nélkül egy síkot, kivéve az ötszöget.)
Ha egy műtárgyban megjelenik a matematika, az nem szabadulhat a jelentéseitől. A matematika egy olyan „természetellenes” gondolkodásmód, ami a nyelvekkel ellentétben teljesen és kizárólagosan emberi állításokból épül fel. (Emiatt van az, hogy a legtöbb tudományágban a régebbi eredmények megdőlnek az újabb felfedezések nyomán, de a matematika kivétel.)
A pszichológusok szerint, ha számolásról van szó, egyszerre négy tárgy számát tudjuk megállapítani. Öt esetén már két lépésben megy a dolog: három és kettő. Hat fölötti számok esetében egyszerűen csak sokaságot érzékelünk. Kénytelenek vagyunk egy algoritmushoz folyamodni a mennyiségek kezeléséhez. Számneveket, számrendszereket és számolási módszereket használunk. Például az ujjainkat. Ha hihetünk a pszichológiának, legalább az egyik kezünk ujjait még felfogjuk két pillantásra, és a két kezünket meg egy másikra. Innen nézve egyrészt érthetővé válik a tízes számrendszer népszerűsége, másrészt kiderül, hogy meddig jutnánk matematika nélkül. Összefoglalva: a matematika arra való, hogy az összetett problémák megoldásait egyszerű, egyszerre átlátható lépésekre bontsuk.
Ez a szellemi képesség egyszerre terjeszti ki a képességeinket, és egyszerre szembesít minket azok korlátaival. Hasonlóan a nyelvhez. A nyelv azért keletkezett, hogy lehetővé tegye a nagy területen vadászni kénytelen őseink kommunikációját, pontosabban azt, hogy olyasmit is képesek legyenek felfogni, amit maguk nem láttak. Ennek a képességnek aztán az lett az eredménye, hogy a nyelv révén olyasmit is képesek vagyunk felfogni, amit senki sem látott.
Volt már szó arról a szomorú igazságról, amit minden művész tud. A megvalósult műtárgyak csak halvány képei a víziónak, amit megjelenítenek és az idő foglyává teszik. Ha első pillanatra úgy is tűnik, hogy Frey – nem egyedül, de talán elsőként – a képek óceánját azért hozta létre, hogy a víziójának az összes variációját létrehozza, van más értelmezése is a dolognak.
Frey szerette volna kiváltani a képek személyes kiválogatását is egy algoritmussal. Kísérletezett ezzel, nem tudni milyen sikerrel. Mindez valószínűleg azt jelenti, hogy az időbe bezárt, végleges műtárgy helyett egy önálló életre képes entitást szeretett volna megalkotni. Egészen szerényen a háttérbe vonulni, de egyúttal Istent játszani.
Lehet azt gondolni, hogy a szoftverek képtelenek erre. Gödel tétele szerint a matematika értelmezési tartománya véges, legalábbis mindenképpen szüksége van legalább egy matematikailag nem bizonyított emberi állításra.
Azt mondhatjuk, a matematika kiterjeszti a képességeinket. Képesek vagyunk előre látni, hogy egy híd meg fog állni, és ebben olyannyira bízunk, hogy naponta tömegesen megyünk át rajta olyanok, akiknek a matematikáról csak iskolai rossz emlékeink vannak. Azt gondoljuk, hogy a matematikai kiterjeszti a számolási képességeinket.
Van egy algoritmus, amit spektrál-analízisnek nevezünk. A dolog lényege az, hogy van egy nagy halom adatunk, mondjuk egy pszichológiai kísérlet összes eredménye. Hagyományosan a pszichológusoknak van valamilyen prekoncepciója, és az eredményeket ebből a szempontból értékelik ki. A hipotézis igazolást nyer, vagy nem.
A spektrál-analízis elrendezi a mérések eredményét egy halmazban, aztán szisztematikusan minden irányból vektorokat döf át rajta. Ha egy vektor feltűnően sok adatba ütközik bele (vagy feltűnően kevésbe), az azt jelenti, hogy ott szabályszerűség van. Olyan ez, mint amikor az ember vonattal megy a telepített erdő mellett, bizonyos irányokban lehet látni a sorokat a fák között.
Mindez azt jelenti, hogy a spektrál-analízis nem a számolási képességeinket terjeszti ki, hanem a hipotézis alkotást. Ez az eljárás nem újdonság, régóta alkalmazzák mindenfelé.
Mindeközben a kortárs matematika nagy része elhagyta már azt a területet, ahol metaforákkal még meg lehet magyarázni a működését. A kvantummechanikával karöltve úgy tűnik, lassan az ok-okozat viszonyt az olyan elavult (bár szabad szemmel jól látható) igazságok közé száműzi, mint hogy a Föld lapos.
Távol álljon tőlem, hogy azt állítsam, megértettem Frey Krisztán életművének szóban forgó szakaszát. Elsősorban képzőművészként vagyok képes szemlélni, és ezért nem tudom, vagyis inkább nem szeretnék arról gondolkodni, hogy a konceptuális művészeten belül értelmezzem-e. Az sem túl vonzó terület, hogy tevékenységének tárgyi megtestesülései hogyan viszonyulnak az egyéb műtárgyakhoz.
Frey korában egyszerűen nem volt meg a technikai háttér a deklaráltan műtárgy-minőségű fizikailag létező tárgyak létrehozásához. Mire ezek létrejöttek, őt már nem érdekelte a dolog, vagy legalábbis nem úgy, hogy műtárgyakat állítson elő. Ez is megfontolandó tény.